Beleolvasó

A Beleolvasóban a két előkészületben lévő könyvrészlet olvasható, sorrendben:

*

Anthony Grey: Kémjátszma a Bahamákon

Sebestyén Elemér: Egységben a kétség

 Kérjük, gördítsen a kívánt könyvrészlethez.

***

*

Anthony Grey: Kémjátszma a Bahamákon

    A hatalmas luxushajó tatfedélzete sötét némaságba burkolózott, a langymeleg karibi éjszaka úgy borult rá, akár egy puha, fekete paplan. Csak a hold világított a fejem felett baljóslatúan, mintha figyelmeztetni akarna valamire, de hogy mire arról persze fogalmam sem volt.

    Mindenesetre behúzódtam egy védett szegletbe, hogy a hátam biztonságban legyen. Legalább hátulról ne tudjanak lelőni vagy leszúrni. Az ilyen elővigyázatosság sosem árt, ha az ember nyaralni indul. Persze annak se örültem volna, ha mellbe lőnek, de hát ne legyünk telhetetlenek mindjárt a vakáció kezdetekor, nem igaz?

    Nekitámaszkodtam a falnak, és belemeredtem a sötétbe. Ide már nem ért el a főfedélzeten villódzó égőfüzérek fénye, és az önfeledten mulatozók hangja sem. Csupán a hajtóművek halk duruzsolása, és az odalent hullámzó tenger loccsanása hallatszott, ahogy a kecses hajótest büszkén szelte a békésen fodrozódó hullámokat.

    Felpillantottam a sötétkék égbolton szikrázó csillagokra, majd az órámra sandítottam. A világító számlap könyörtelenül tudatta velem, már csak pár percem van a megbeszélt találkáig. Egy olyan találkáig, amelyet körülbelül annyira kívántam, mint vadászpilóta a rá kilőtt, hőkövető rakétát.

     …De hát ez van, ha az ember nem akar nemet mondani egy régi barátnak. És ha ellenállhatatlan kényszert érez arra, hogy minden hajmeresztően veszélyes küldetés ötletét meghallgassa. És ha ahhoz is kellően idióta, hogy végül el is vállalja.

    Vállat vontam, amolyan most már úgyis mindegy alapon, hiszen innen nem volt visszaút, aztán körbesandítottam, és megállapítottam, hogy egyedül vagyok, akár a prédára vadászó jaguár. Eddig nagyjából stimmelt is a hasonlat… csakhogy az én leendő prédám nem holmi békésen legelésző vízidisznó volt, hanem a térség legelvetemültebb bűnözője. Vele kellett találkoznom, aztán villámgyorsan ártalmatlanná tenni, még mielőtt rájön, hogy nem az vagyok, akit várt.

    – Semmiség – dünnyögtem magam elé kesernyés vigyorral, és abban mindenképpen igazam volt, hogy a fickó sikeres kiiktatása csupán a belépő a továbbiakhoz, amelyekhez képest az összes eddigi küldetésem gyerekjátéknak tűnt.

     Pedig reggel még másképp terveztem ezt az estét. Egészen másképpen.

    Felsóhajtottam, megcsóváltam a fejem, aztán kinéztem a sötéten csillogó óceánra, és magamban még egyszer végigpergettem az elmúlt pár óra eseményeit.

***

*

Sebestyén Elemér: Segítség, megnősültem! 2.

    – Olyan kövér vagyok. Egyenesen dagadt. Nem?

    Szinte kivétel nélkül minden férfiember hallhatta már néhányszor ezt az ártatlannak és egyszerűnek tűnő kérdést élete értelmétől, miközben az említett hölgy a falitükör előtt állt és jobbra–balra illegette magát, gondterhelt arccal gusztálva a tükörképét.

    A gyanútlan, őszinte vagy figyelmetlen hímnemű erre a kérdésre természetesen válaszol valamit. És ezzel aztán el is vágja magát a párja előtt, mint annak a rendje. Mert mit is lehet mondani ilyenkor?

    Vagy azt, hogy: „mi tagadás tényleg”, mire a szeretett asszony úgy húzza a lelketlen gazember fejébe a virágvázát, hogy onnantól kezdve hátralévő életében idegesen rángatózó arccal és dadogva vegetál a földi lét és nemlét határán, vagy azt, hogy: „hát… nem is tudom”, amelyre hisztérikus dühkitörés következik, miszerint a válaszadó ostoba, határozatlan férfiatlan, egyszóval egy rakás szerencsétlenség, vagy pedig azt, hogy: „nem”. Ami azt illeti e legutóbbi a legelfogadhatóbb variáció, de persze asszonyunkon ezzel sem lehet kifogni. Ilyenkor következik ugyanis a „most vigasztalni akarsz, vagy nem látsz a szemedtől, te…” kezdetű nagymonológ, amelynek során a szeretett lény sorra veszi minden hiányosságunkat, különös tekintettel arra, hogy nem figyelünk rá kellőképpen, nem törődünk vele és képtelenek vagyunk átérezni a problémáit.

    Mondom, ezek a lehetséges következmények abban az esetben, ha a kérdezett férfiember gyanútlan, őszinte vagy figyelmetlen. De most nem efféle nyeretlen kétévesnek szegezték neki a kérdést, hanem… egyenesen nekem! NEKEM!

    Haha, micsoda reménytelen próbálkozás arra, hogy kizökkenjek bölcsességgel körülbástyázott, flegma nyugalmamból – gondoltam, s nyomban készen álltam a megfelelő válasszal.

    – He? – pislogtam Zsókára bambán, pusztán csak megtévesztési és időnyerési célzattal

    Hitvesem azonban szintén a felkészültebb fajtából származott, így ez az elterelő manőver nem tudta eltéríteni attól a feltett szándékától, hogy valljak színt.

    – Azt kérdeztem, hogy szerinted is akkora a fenekem, mint egy néger mosónőé?

    …Micsoda hasonlat. Néger mosónő… Ez igazán nem fair. Na de nem azért vagyunk felkészültek és harcedzettek, hogy egy ilyen kis zavaró manőver hatására összeomoljunk.

Sietve megtöröltem gyöngyöző homlokomat és közben koncentráltam, mint tűzszerész a petárdagyárban.

    – Há? – tudakoltam, ezúttal rafináltan kicserélve a kérdőszó magánhangzóját.

    – Ma egy kicsit nehezen pörögsz fel – jegyezte meg erre epésen Zsóka. – Azt kérdeztem, hogy szerinted kövér vagyok–e vagy sem?

    – Ööö… izé (ugye milyen kifinomult szófordulat?) … nekem tökéletesen megfelelsz.

    – Persze, mert neked minden mindegy! – fakadt ki Zsóka és könnyek tolultak a szemébe. – Tőled akár százötven kilós is lehetnék és félszemű. Egyáltalán nem figyelsz rám, nem törődsz velem és úgy általában képtelen vagy átérezni a problémáimat.

    Nyeltem egy nagyot, amúgy profi férj módjára, és az agyam hiper–űrsebességre kapcsolva próbálta megoldani a sok ismeretlenes egyenletet, azaz Zsókát.

    …Mit szeretne hallani, édes jó istenem, mit? Hogy kövér? Hogy sovány? Hogy lenne mit leadni?

    A kérdés már csak azért is nehéznek tűnt, mert Zsóka alakja valóban tökéletesen megfelelt a számomra. Semmi úszógumi, lovaglónadrág, meg ilyesmi. Ő viszont valamelyik testrészével némiképpen elégedetlen volt, ezt nem lehetett nem észrevenni.

    …De melyikkel és mennyire? Talán induljunk ki a néger mosónőből, meg az ő fenekéből? És mi van, ha az csak beugratás? Ha valójában egészen más testtájékával van gondja az én drágámnak? Itt most nem lehet hibázni ez nyilvánvaló.

    Újra nyeltem egyet, aztán lassan belefogtam a bekerítő hadműveletbe.

    – Nos, az mondjuk tény, hogy… izé…

    – Izé? – nézett rám erre Zsóka a rosszallás, csodálkozás és gyanakvás ijesztő keverékével az arcán.

    – Igen. Határozottan.

    – Nem próbálnád meg összeszedni magad és most az egyszer értelmesen beszélni? – kezdett elfogyni a türelme az én pici páromnak.

    – Hát jó – szántam el magam. – Ha tényleg tudni akarod, akkor…

    – Akkor…?

    …Hát mit kell sürgetni, kérem?! Nem vagyok így is éppen elég nagy bajban?

    – Akkor az a véleményem, hogy… lenne mit tenni.

    – Igen? (Élénk, érdeklődő tekintet, kíváncsi várakozás. Vagyis egyenesben vagyok.)

    – Feltétlenül.

    – És hol?

    …Puff neki? Ez megint aknamező a javából.

    – Hát úgy… általában.

    – Ugye? (Innen már nyert ügyünk van drága férfitársak.)

    – Bizony.

    – Tehát te is úgy látod?

    – Mindenképpen. – (… dőljünk hátra a széken. Így ni. Feladat megoldva…)

    – Akkor szerinted is kezdjem el? (Ez most megint bevibrált egy kicsit.)

    – Mit?

    – Hogyhogy mit? Hát a fogyókúrát.

    – Ja, azt? Hát azt, persze. (Mibe kerül az nekem, nem igaz? Hehe.)

    – Jó. Akkor máris megrendelem.

    – Megrendeled?

    – Igen. A hirdetés szerint, ha most megrendelek hat dobozt a SuperSlimmer Fat Burning–ből, akkor ajándékba kapom a delfines adagolókanalat.

    – Delfinest?

    – Igen.

    – Remek. Egy ajándék delfines adagolókanál…

    – És így az egész csomag a diétakönyvvel együtt csak hetvennyolcezer forint.

    – Tessék?!”